Van néhány olyan szólás, mondás, közmondás, ami igazából (szinte) szó szerint ugyanúgy van spanyolul is, mint magyarul, ezért inkább olyanokat említek most, melyeknek, bár van magyar megfelelője, de a spanyol eredete különleges és érdekes.

Más vale pájaro en mano que ciento volando. Szó szerint: Többet ér egy madár a kézben, mint száz, amelyik repül. Azaz: Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.

Úgy vélik, hogy eredete a sólymászat ősi művészetéből származik, ahol nagyra értékleték, ha a gyakorláshoz jó ragadozó madárral (általában sólyommal) rendelkezünk; és a mondás kiemeli azt a tényt, hogy elveszíthetjük a meglévő madarunkat, ha megpróbálunk egy jobbat találni. Hogy ebből mikét lett a magyarban túzok….? 

El hábito no hace al monje. Szó szerint: Nem a szokás teszi a szerzetest. Azaz: Nem a ruha teszi az embert.

Egyesek szerint a mondás abból a szokásból ered, hogy az elhunytakat papnak/szerzetesnek öltöztették, hogy ezzel garantálják számukra a túlvilági életben vagy az Utolsó Ítéleten való kedvező elbírálást. Az ilyen emberek, még életükben nagylelkű adományokat tettek a tekintélyes vallási rendeknek, így "megvásárolva" Isten bocsánatát egy kicsapongó élet után, és  ezért cserébe szent ruhába öltözve temették el őket.

A falta de pan, buenas son las tortas. Szó szerint: Ha nincs kenyér, jó a pite is.  Azaz: Ha ló nincs, jó a szamár.

Marie Antoinette (1755-1793) francia királynőhöz kötik az eredetét. Az uralkodó, amikor az emberek közül sokan nyomorban éltek, csodálkozva kérdezte: "Ha nincs kenyér... miért nem esznek az emberek süteményt?” Ez a mondás rávilágított arra a közönyre és érzéketlenségre, amely a korabeli nemességben uralkodott. 

De noche, todos los gatos son pardos. Szó szerint: Éjszaka minden macska barna. Azaz: Sötétben minden tehén fekete.

Ez hosszabb lesz. A története egészen 1085-ig nyúlik vissza, amikor VI. Alfonz király keresztény serege meghódította a várost. A XI. században Toledo az Ibériai-félsziget egyik legfontosabb városa volt, ezért a muszlimok és a keresztények egyaránt érdeklődtek a kasztíliai város elfoglalása iránt. Toledo védelméhez azonban földrajzi elhelyezkedése miatt létfontosságú volt egy katonai erődítmény, ez pedig Madrid volt.

I. Alfonz, a bátor, legemlékezetesebb tette Toledo meghódítása volt. Ennek érdekében néhány hónappal korábban Madrid elfoglalására küldte csapatait, de a várost körülvevő fal nagy muzulmán védelmével nem tudtak mit kezdeni a seregek. Ekkor jelent meg az a személy, aki a történetnek a nevét adta. Az ostromra májusban került sor, és miközben a keresztény sereg nagy lopakodva haladt előre, egy fiatalember megmászta a városfalat, csupán egy kötél és egy tőr segítségével. Mindenkit meglepő gyorsasággal felmászott a falon, hála a köveken kialakított lyukaknak és macskás ügyességének. Miután felért, rögzítette a kötelet, hogy a katonák fel tudjanak mászni, eltávolította a muszlim zászlót, és elhelyezte I. Alfonz zászlaját. A sereg meglepte a mórokat, és a fiú fürgeségének köszönhetően átvette a hatalmat Madridban. (jobbra Madrid címere)

Bajtársai, elismerve a hasonlóságot a macskafélékkel, ahogyan a falat megmászta, a Gato (=macska) becenevet adták neki. Története kezdett elterjedni az egész kasztíliai királyságban, és népszerűsége miatt úgy döntött, hogy vezetéknevét Gato-ra változtatta, és a címerébe egy falat és egy tőrt vett fel.

Családja fontos szerepet kapott Madrid városában (annyira, hogy utca is őrzi a nevét), és idővel a történetből legenda lett, és a régióban mindenkit, aki bátorságot tanúsított, gatónak (macska) kezdtek nevezni. Miután a becenév meghonosodott a városban, mindenkit, aki Madridban született, és még legalább két generáció (azaz a 2 szülő, és mind a 4 nagyszülő) a családjából a városból származott, gatónak (macskának) kezdtek hívni.

A történészek szerint arra utalhat, hogy ez a mondás nem sokkal azután keletkezett, hogy Madridot a spanyol királyság fővárosává nyilvánították, mivel ebben a történelmi kontextusban sok éjszakai bandita jelent meg a városban, akiket az éjszaka nem lehetett a madridi lakosoktól megkülönböztetni, és ebből eredhetett ez a híres mondás.

En boca cerrada no entran moscas. Szó szerint: Zárt szájba a legyek nem tudnak bejutni. Azaz: Hallgatni arany.

Ezúttal csak a XVI. Századig utazunk vissza, egészen pontosan I. Károly spanyol király udvarába (őt mi V. Károly német-római császárként ismerjük). A 16. században szinte egész Európa uralkodójaként I. Károly spanyol király nemcsak Európa három vezető dinasztiájának vált az örökösévé, hanem egy folyamatosan bővülő, Európán és Amerikán is átívelő területet kormányzott. Talán még fontosabb, hogy a Német-római Birodalom császárává is koronázták. Sőt, amellett, hogy a mai Hollandia, Németország, Spanyolország egészét, valamint Itália és Franciaország egy részét is magáénak tudta, Károly a spanyol konkvisztádorok tevékenységével járó előnyöket is élvezhette, hiszen Hernán Cortés és mások hódításainak köszönhetően a mai Dél-Amerika nagy része is az ellenőrzése alá került.

Az uralkodó és későbbi császár születésétől fogva az állkapocs prognathizmus néven ismert deformációjában szenvedett. Ez azt jelenti, hogy az állkapocs, akár az alsó, akár a felső része, az arcból kinyúlik. Ez az állapot, amely idővel egyre súlyosbodott, és arra kényszerítette, hogy állandóan nyitva tartsa a száját, gyakori betegség volt a monarchia tagjai között. Valójában örökletes rendellenességről volt szó, amelyet az ugyanahhoz a dinasztiához tartozó rokonokkal való szokásos beltenyésztés fokozott. A prognathizmus megjelenése miatt sok Habsburg a szakáll növesztést választotta, hogy elrejtse az állkapocs hibáját. A korabeli festők által készített portrék azonban leleplezik ezt.

A legenda szerint a Calatayud városába tartó úton egy ott lakó ember azt mondta a királynak: " Fogja be a száját, felség, mert a legyek ebben a királyságban csintalanok. ". Ebből a mondatból származik tehát a kifejezés, miszerint "csukott szájba nem fér be légy". Manapság még mindig használják ezt a kifejezést, bár a jelentése egy kicsit megváltozott, és arra használják, hogy valakit hallgatásra szólítsanak fel.

Mucho ruido y pocas nueces. Szó szerint: Sok zaj és kevés dió. Azaz: Sok hűhó semmiért.

Sokan meg vannak győződve arról, hogy a "Sok hűhó semmiért" kifejezés közvetlenül a híres angol szerző, William Shakespeare könyvének címéből származik, valójában ez a fordítás a 16. század végén megjelent színdarab eredeti címének szó szerinti fordítása spanyol fordítása "Mucho preámbulo sobre nada" (Sok hűhó semmiért) lenne.

Számos történész szerint a dió és a zaj közötti analógia abból ered, hogy a diót az ókorban széles körben használták arra, hogy a földre dobják, és hangos hangot adjon ki.

1597-ben a spanyol csapatok elfoglalták Amiens városát Hernán Tello de Portocarrera kapitány stratégiájának köszönhetően, aki 16 katonát - akik tudtak franciául - parasztnak öltöztetett. Miután adtak nekik egy zsák diót, egy kosár almát és egy szekér szénát, a férfiak bementek a városba, és az egyikük elejtett egy zsák diót. Ez elterelte a  város bejáratánál örködő gall katonák figyelmét, akik lehajoltak, hogy felvegyék a diót, és így védtelenek voltak a spanyol csapatok támadásával szemben. A spanyolok így hódították meg a várost, bár később a franciák visszafoglalták.

A korábban említettek miatt ez az eredet vitatható, hiszen már jóval korábban is ismert és használt volt, bár nem zárható ki, hogy az ostrom következtében vált népszerűvé a használata.