Az előadóművészetek szerelmesei minden március 27-én egy különleges dátumot ünnepelnek: a Színházi Világnapot. A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) kezdeményezésére 1962 óta évente március 27-én tartják meg világszerte. Ez a nap a színház kulturális és társadalmi jelentőségét hivatott hangsúlyozni, és a színház mint a művészi kifejezés, az eszmecsere és az egyetemes értékek előmozdításának eszköze elismerésének ösztönzésére törekszik.
A dátum kiválasztása nem véletlen: a párizsi „Théâtre des Nations” évadnyitójáról emlékezik meg, amely esemény a kultúrák színpadon keresztül történő egyesülését szimbolizálja. Ezen a napon színészek, drámaírók, rendezők és nézők gyűlnek össze a világ minden tájáról, hogy elgondolkodjanak a színház átalakító hatásán és egyedülálló képességén, hogy összekösse az embereket.
A gazdag művészeti és kulturális hagyományairól ismert Spanyolország a világ legemblematikusabb és legjelentősebb színházai közé tartozik. A madridi Teatro Real, az opera és a klasszikus zene szimbóluma, a barcelonai Gran Teatre del Liceu, amely minden előadásában ötvözi a történelmet és a modernitást, az ország színházi épületei igazi kulturális műemlékek. Ezenkívül az olyan helyszínek, mint a Corral de Comedias de Almagro, amely az aranykorból maradt fenn, a legtisztább formában tükrözik Spanyolország színházi örökségét.
Földrajzi kiterjedéből fakadóan Spanyolország olyan előadótermek és csarnokok otthona, amelyek történelmi pillanatok tanúi voltak, és olyan találkozási pontokká váltak, ahol a hagyomány és az avantgárd állandó párbeszédet folytat egymással. Ezek a terek nemcsak évszázados történelmet rejtenek magukban, hanem a kortárs színházi életben is a kreativitás és a kifejezés epicentrumaivá váltak.
Merida római színháza
A színház Augustus vejének, Agrippának a védnöksége alatt épült i. e. 16 és 15 között, amikor a kolónia Lusitania tartományi fővárosává lépett elő. Az amfiteátrum szomszédos épületéhez hasonlóan a színház is részben egy domboldalon épült, ami jelentősen csökkentette az építési költségeket. A színház többi része kőrakásokkal bélelt betonszerkezetként épült.
Bár a rómaiak nem nagyon szerették a színházat, egy tekintélyes város nem nélkülözhette, hogy legyen egy színpadi játékokra alkalmas épülete. Az Augusta Emerita színháza különösen nagyvonalú volt a befogadóképességét tekintve: mintegy 6.000 nézőt tudott befogadni. Ezek a nézők társadalmi rangjuknak megfelelően alulról felfelé haladva három, folyosókkal és korlátokkal elválasztott szektorban, a caveas summa, a media és az ima szinteken helyezkedtek el. Minden szint könnyen megközelíthető volt a caveas-on sugárirányban elosztott lépcsőkön keresztül. A bejárati ajtók vagy a hányótermek folyosókon keresztül voltak elérhetők.
Az épületből csak a leromlott állapotú felső szint vagy summa cavea maradt meg, mielőtt 1910-ben megkezdődtek az ásatások. Mivel a bejáratoknál lévő boltozatok már az ókor óta romokban hevertek, csak a lelátók hét szakasza maradt állva, ami arra késztette Emerita népét, hogy ezeket a romokat Hét Széknek keresztelje el. A középkor óta Méridában 7 nagy kőépítmény áll, amelyekről úgy vélték, hogy a trónok, ahol 7 muszlim király ült, hogy megvitassák a város terveit.
Így nézett ki a „7 szék” 1868-ban. Valójában a színház summa cavea (tyúkól) volt, de ezt senki sem tudta elképzelni. A város szélén volt, és szántóföld volt. A legenda szerint a 7 szék alatt egy tó volt, és az alján egy nagy kincs, de aki megtalálja, arra nagy átok vár, ezért senki sem merte megkeresni.
Így teltek az évek, és 1910-ben régészeti ásatások kezdődtek, amelyek során felfedezték a kincset, amelyről a legendák szóltak. És amit találtak, az messze felülmúlta azt, amit a történetek meséltek, az állítólagos 7 szék valójában egy nagy római színház Summa Cavea (tyúkól a plebsnek) volt, amelyet a Kr. u. 4. században hagytak el.
Ebben a században a keresztény vallás hivatalossá vált a Római Birodalomban, és a színházi előadásokat mint erkölcstelenséget betiltották, ezért a színházat részben lerombolták, a gránit kőtáblákat kihúzták a lelátóról, hogy más építkezésekhez használják fel, a többit pedig homokkal borították be, ami az évszázadok során teljesen elfedte, kivéve azokat a „székeket”, amelyek örökre megmaradtak a szem előtt. A legtisztább tálib stílusban. 1910 és 1930 között az egész építményt feltárták, és nagyon jó állapotban találták, eredeti szobrok sokaságával, valamint az ajtókkal, folyosókkal és hányattatókkal, amelyek tökéletes állapotban vannak. Az oszlopok azonban romokban hevertek, és csak az alapok maradtak meg.
A színház 6000 fő befogadására volt alkalmas. Az eredeti maradványokban 1933-ban kezdték újra játszani a színdarabokat. Menendez-Pidal pedig 1962-ben kezdte meg a színpad rekonstrukcióját, és az eredetihez hasonló gránit kőtáblákat helyeztek el. A színháznak azt a formát és megjelenést adták, mint a római korban.
A mellette lévő amfiteátrumot szintén betiltották és a 4. században eltemették, és 1910-ben fedezték fel. Ez 15 000 ember befogadására volt alkalmas.
Corral de comedias de Almagro
A Corral de Comedias de Almagro Spanyolország színházi örökségének egyik legkülönlegesebb kincse, egy olyan egyedülálló tér, amely kiállta az idő próbáját, és az aranykor élő szimbólumává vált. Az Almagro történelmi város szívében található Corral az egyetlen Európában, amely a 17. század óta megőrizte eredeti szerkezetét, és évszázadok előadásainak, kultúrájának és hagyományainak néma tanúja.
Az 1628-ban felavatott Corral de Comedias eredetileg egy kis színpaddal rendelkező fogadónak épült, hogy szórakoztassa a régiót bejáró utazókat. A korabeli szabadtéri színházakra jellemző kialakítású, központi udvarát fából készült galériák veszik körül, ahol a nézőket társadalmi rangjuk szerint csoportosították. A nemesektől a kereskedőkig mindenki összegyűlt itt, hogy élvezze Lope de Vega, Calderón de la Barca és más nagy drámaírók népszerű komédiáit.
Az új színházi stílusok megjelenésével a 18. században a Corral de Comedias használaton kívülre került, de szellemiségét nem sikerült kioltani. A 20. században a történészek, építészek és színházkedvelők közös erőfeszítéseinek köszönhetően a Corral-t felújították, és 1955-ben nemzeti műemlékké nyilvánították. Ez a helyreállítás lehetővé tette, hogy visszanyerje eredeti lényegét, és visszahelyezze a spanyol kultúrában megérdemelt tiszteletbeli helyére.
Az első feljegyzett előadást Juan Martínez társulata tartotta 1629-ben, a tizenkét „Title” társulat egyike.
Az évad húsvétvasárnap kezdődött és hamvazószerdán ért véget.
A dohányzás a tűzveszély miatt tilos volt.
Októbertől áprilisig a komédia délután két órakor kezdődött, tavasszal három órakor, nyáron pedig négy órakor, és napnyugta előtt ért véget. Az előadás négy és hat óra között tartott.
Az előadás felépítése a következő volt: Loa, első nap (felvonás), előétel, második nap, jácaras vagy mojigangas, harmadik nap és zárótánc.
A belépődíj nem volt átalánydíjas, mint ahogyan ma ismerjük. Abban az időben különböző jegyeket kellett fizetni: egyet a bejáratnál, egyet a testvériségnek vagy a kedvezményezettnek, egyet pedig a beülésre. A társaság ritkán érte el a bevétel 20%-át.
Almagroban, mivel egyetemi tanulmányok folytak, a vizsgaidőszakokban tilos volt a hét közbeni előadás, hogy a diákok figyelmét ne vonják el.
A corrales két legjellemzőbb alakja volt:
A rend fenntartója. Egy kemény helyi legény, aki egy jó bunkósbottal felfegyverkezve csillapította mindazok indulatait, akik magasztossá váltak.
A szorító. Mivel nem volt meghatározott ülőhely, mindenki, aki arra járt, leülhetett, férfiak és nők nem lehettek együtt. A férfiak a muskétások udvarának nevezett udvart foglalták el (az oldalsó padokon, az udvaron lévő padokon és állva), a nők pedig a rakodóterek sorfalait. Az egyetlen hely, ahol együtt lehettek, a folyosókon lévő kamrák voltak.
Gyermekek nem léphettek be.
A Corral de Comedias felépítése
A Zaguán. Az utcáról lehet bejutni a helyszínre, ma ez a látogatók fogadóterme és a színházi előadások pénztára.
La Alojería: A színpad előtti tornác, ahol a gyümölcsök és diófélék mellett az Aloját, egy vízből, mézből és fűszerekből készült, valószínűleg alkoholmentes italt árulták.
Patio de los Mosqueteros (Muskétások udvara): Az épület központi udvara, amelyet az alacsonyabb árak miatt az alsóbb társadalmi rétegekből származó férfiak foglaltak el. Ha valamivel többet fizettek, akkor az árkádok alatt sorokban ülhettek. „...köpenyükkel, kardjukkal és tőrükkel egybeesnek bennük, és mindnyájukat lovagoknak hívják, még a cipészeket is, és ezek döntenek arról, hogy a komédia jó vagy rossz; és mivel fütyülnek vagy tapsolnak, muskétásoknak hívják őket, így tőlük függ e költők híre és véleménye...”.
La Cazuela de la Mujeres és La Tertulia vagy Desván: A színpad előtti első folyosót a nők foglalták el, akik egy másik bejáraton keresztül léptek be, mint a férfiak, mivel a két nem közötti kapcsolat nem volt megengedett a helyszínen. A Tertulia vagy Desván a Cazuela feletti folyosó, amelyet a papság és a hatóságok foglaltak el.
Az Aposentos vagy Galerías: magas páholyok formájú folyosók, jobbra és balra és drágábbak, mint a többi hely, a nagyobb vásárlóerővel rendelkező családok, kereskedők, katonák, köztisztviselők, magasabb társadalmi szinten álló személyek, mint például a „város fejedelmei” (tanácsosok és polgármesterek) számára fenntartva. Férfiak és nők keveredhettek ott. Megmutatták társadalmi helyzetüket, kiváltságos hely, ahol láthattak és láthattak.
A magánszobák: A színpad oldalain helyezkedtek el, ezeket csak nemesi családok bérelték ki meghatározott időre. A sűrű rácsszerkezet lehetővé tette, hogy lássák őket anélkül, hogy lássák őket. Az épület többi részétől külön bejárattal rendelkeztek, hogy megőrizzék lakóik névtelenségét.
1978-ban, amikor Rafael Pérez Sierra volt a Kulturális Minisztérium színházi és előadásokért felelős főigazgatója, Almagroban megrendezték az első Jornadas de Teatro Clásico Español-t: a színház különböző területeinek személyiségeinek és szakértőinek találkozóját a kritikától a költői alkotásig. Célja az volt, hogy ellensúlyozza a színpad és az akadémiai világ között akkoriban létező szétválasztást, valamint hogy folytonosságot adjon a Corral de Comediasban tartott nyári előadásoknak. Mindenekelőtt azonban a klasszikus spanyol színház újjáélesztésére törekedtek, és meg akarták menteni a közönség és a progresszív kritikusok elutasításától.
Másrészt maga a Corral de Comedias kiemelkedése volt az az alapvető tény, amely a Jornadas de Teatro Clásico megrendezéséhez vezetett Almagroban.
A program olyan sikeres volt, hogy egy évvel később megszületett az Almagro Klasszikus Színházi Fesztivál (el Festival de Teatro Clásico de Almagro).
A madridi Teatro Real
1818-ban, VII. Ferdinánd uralkodása alatt kezdődtek meg a Teatro Real építési munkálatai, az első kőletétel április 23-án történt, miután a királyi rendelet előírta a Plaza de Oriente átalakítását és egy operaház építését ugyanazon a helyen, ahol egy évvel korábban még a Real Teatro de los Caños del Peral állt.
Az uralkodó így egy olyan lírai kolosszeum építését támogatta, amely Európa legjobbjaival vetekedhetett. A Teatro Real tervezésével és kezdeti építésével Antonio López Aguado építész volt megbízva. Nagy megszakításokkal és a költségvetés hiánya, valamint az építész halála és Custodio Teodoro Moreno helyettesítése miatt elmaradt időszakokkal. A munkálatok csak 1850-ben fejeződtek be, 33 évvel a megkezdésük után, és ez idő alatt ismét a parlament székhelye volt, 1841-ben a Képviselők Kongresszusának adott otthont. 1850. november 19-től, II. Izabella uralkodása alatt és a következő 75 évben a Real az egyik legfontosabb európai színházává vált.
Az 1868-as forradalom és II. Izabella királynő száműzetése után átnevezték Nemzeti Operaszínházra. 1925 októberében egy összeomlás miatt ideiglenesen bezárták a színházat, és megkezdődtek az újjáépítési munkálatok, amelyek 41 évig tartottak, anélkül, hogy a színházat újra megnyitották volna. A polgárháború (az épületben lévő lőporraktár felrobbanásával) és a háború utáni időszak nehézségei tovább hátráltatták a munkálatokat, amelyek félbemaradtak.
1966-ban megnyitották a közönség előtt, mint előadótermet, és otthont adott a Királyi Zenekonzervatóriumnak és a Színművészeti Iskolának, de Madridnak kétségtelenül szüksége volt egy, a világ legjobbjaival egyenrangú operaházra. Az utolsó koncertet 1988. október 13-án tartották, a Nemzeti Zenekar előadásában. A színház operaházzá történő felújításának munkálatai 1991. január 2-án kezdődtek; ez alkalommal a munkálatok csaknem 7 évig tartottak. 1997.október 11-én, Őfelségeik, Juan Carlos király és Sofía királyné elnökletével a Teatro Real operaházként nyílt meg újra.
A madridi Teatro Real különös formáját csak azok fedezhették fel, akiknek volt szerencséjük a levegőből látni. A legenda szerint ez lehet az oka annak a „balszerencsének”, amely az épületet az építése óta eltelt évek során érte. Árvizek, tüzek, hosszú zárva tartások, végtelen építkezések... mígnem majdnem 30 évvel később sikerült befejezniük. Abban az időben a Plaza de Oriente homlokzata a királyok és a nemesek bejárataként szolgált, míg a többiek a második homlokzatot, az Ópera homlokzatát, így nem kellett elvegyülniük. Mindkettő a mostani alakban és méretben épült, a meglévő terek alapján, ami lehetetlenné tette a bővítésüket. E méretek alapján a színház szerkezetének teljesen egyenesnek kellett volna lennie, és nem fért volna el annyi folyosó, hogy ez a két társadalmi réteg átjárhasson, ezért úgy döntöttek, hogy csak az oldalsó végeket bővítik, és így egy nagyméretű koporsó lett belőle. Innen ered a legenda.
Az Edificio Telefónica (Telefónica-torony) Madrid egyik leghíresebb épülete lett, és a város polgárainak büszkesége. Közel 90 méteres magasságával örökre beilleszkedett a város látképébe. Az Európában épült első felhőkarcolónak és az egész kontinens akkoriban legmagasabb épületének elismert New York-i megjelenése hozzájárult ahhoz, hogy Madridnak olyan modern, kozmopolita jelleget kölcsönözzön, amely a mai napig megmaradt.
Na de, hogy jön ez az épület egy színházhoz, operához?!? Hát úgy, hogy bár nem tűnik rendkívül magasnak, a Teatro Real épülete, tényleges mérete olyan nagy, hogy a madridi Gran Vía-n található Telefónica-torony teljesen elférne benne, a gödrétől (-24 méter) a tetejéig (+47 méter). A belseje még a metróalagutak szintjére is leereszkedik, ami még az irodáit is megremegteti kissé, amikor a kocsik a csarnokai mellett haladnak el.
