Spanyolországban van ugyebár a siesta és a fiesta. Az elsőt napi szinten művelik, már aki a munkajából adódóan megteheti (a tanárok pl. nem, de a boltokban dolgozók igen, mivel kora délután bezárnak 14 és 17 óra között). Én utoljára az óvodában gyakoroltam ezt, de akkor és ott csendes pihenőnek hívták. :-)
A másodikat helyi és országos szinten is gyakorlatilag egész évben űzik. Szinte a legkisebb falunak is van saját szentje vagy helyi ünnepe, fiestája. Így nem nehéz akár minden hétvégén belebotlani egy-egy kisebb vagy akár nemzetközileg is ismert fiestába. Jöjjön belőlük néhány!
A „La Vijanera” egy ősi hagyomány, amelyet január első vasárnapján a kantábriai Silió városában tartják. Ha ez a nap egybeesik az év első napjával, az időpontot a következő vasárnapra helyezik át.
Az ünnep dokumentált eredete 1786-ra nyúlik vissza, amikor az inkvizíció közzétett egy szöveget, amely a maskarákról szólt. Ez a dokumentum a Nemzeti Történeti Levéltárban található. Bár eredete - mint minden álarcosbálé - korábbi, úgy vélik, hogy eredete az ősök ünnepéhez vagy az évszakváltás, a téli napforduló ünneplésének rítusaihoz köthető. Magyarországon a Mohácsi busójárás nagyon hasonló ehhez, vagy fordítva.
Végtelen számú szereplő alkotja ezt a különös ünnepséget, amellyel az új évet köszöntik és elűzik a gonosz szellemeket, amelyek közül mutatok néhányat:
Mindegyik résztvevőnek meghatározott feladata van, és együtt járják Silió faluját, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. A "Las Coplas" című, az elmúlt évről szóló szatirikus kritika felolvasása után a medvevadászat is a jó győzelmét jelképezi a gonosz felett, és szerencsét hoz az új évre. Egy fesztivál, amelyben minden benne van: szórakozás, babona és kultúra.
“Las Fallas” Valenciában.
Erről talán már sokan hallottak, látták azt akár az Interneten, akár a TV-ben. A valenciai “falla” szó a latin facula szóból származik, ami fáklyát jelent. E kifejezés eredeti jelentése pontosan ez volt: a római őrtornyok tetején elhelyezett fáklyákról volt szó. Az évszázadok során a fogalom továbbfejlődött, és a Szent József napi ünnepségeknek adta a nevét, amelyek közül a Valencia városában tartott különösen híres. 
Az egyik legismertebb eredet történet kétségtelenül az ácsok ősi szokása, akik védőszentjük, Szent József március 19-én ünnepelt ünnepének előestéjén a tél végét ünnepelve műhelyük ajtajánál elégették a régi kacatokat. A megmaradt fával együtt gyertyatartókat helyeztek el, amelyeket egy pálcán tartottak, mint egy kandelábert, az úgynevezett „estayo parot”-ot.
Egy másik feltevés szerint a fallák eredete egy szatirikus „pelele” (Szalmából vagy rongyokból készült emberi figura, amelyet általában az erkélyeken helyeznek el, vagy amelyet az emberek a karneválok idején magukkal visznek.), amelyet máglyára dobtak. Ez régi európai hagyomány volt, de a 19. századi Valenciában a nagyböjt idején az ablakokba és erkélyekre groteszk „monigot”-okat (rongyból vagy hasonlóból készült nevetséges baba vagy figura) volt szokás akasztani, mivel egy 1740-es „bando” (polgármesteri rendelet) az utcák szűkössége miatt biztonsági okokból megtiltotta a fallákat vagy máglyákat; így az 1784. március 13-i rendelet is: "A fallákat a San José (Szent József) napja előtti éjszakán nem szabad az utcákon meggyújtani, csak a tereken". 1851-ben a valenciai „Corregidor” (A király által egyes fontos városokban szabadon kinevezett polgármester, aki a városi tanács elnöke és különböző kormányzati funkciókat lát el.) rendeletet adott ki, amely megtiltotta bármilyen máglya meggyújtását a hatóság kifejezett engedélye nélkül.
Bár a 19. században még nem tekintették önálló ünnepnek, hanem inkább a Szent József-ünnepség részeként tartott ünnepségnek, a fallák apránként megszűntek régi kacatok halmazának lenni, és valami sokkal kidolgozottabbá váltak. Egy fából készült emelvényt állítottak fel, amelyen különböző figurákat helyeztek el, valódi ruhákba öltöztetve és kartonpapírból készült maszkokkal díszítve, hogy egy színházi jelenetet szimuláljanak, általában szatirikus tartalommal. Ezt a kezdetleges díszletet március 18-án reggel állították fel, és még aznap este gyújtották fel, ezért nevezték akkoriban a Szent József-estét „falles de la vesprà de sant Josepnek” (Szent József-esték). 
A Fallas fesztivál apránként fontos turisztikai látványossággá vált. 1927-ben érkezett Valenciába az első "fallero-vonat", egy vonat tele madridi turistákkal. A spanyol polgárháború véget vetett a fesztiválnak, de 1937-ben mindkét fél készített néhány propagandisztikus tartalmú fallát. A konfliktus végén a valenciai városi tanács létrehozta a Junta Central Fallera-t, amely 1944-ben kihirdette az első Fallas-szabályzatot. 1945-ben hivatalossá tették a Virágok felajánlását a Virgen de los Desamparadosnak (Az Elhagyott Szűzanya, Valencia védőszentje.) és ettől kezdve a Fallas fesztivál a mai formájában alakult ki.
“La Tomatina”
Ez az ünnep szintén Valencia megyéből való, és valószínűleg egyszer már mindenki hallott róla. Ez a fesztivál abból áll, hogy a résztvevők paradicsomot dobálnak, ami az egyik leghíresebb fesztivál Spanyolországban. 
Az eredetéhez, egészen 1945-ig kell visszamennünk. Pontosabban az év nyolcadik hónapjának utolsó szerdáján. Ebből az alkalomból néhány fiatal jelen volt a város főterén, hogy megnézze az óriások és nagyfejűek felvonulását, az előbbeikben látott “Las Fallas”. Amikor megunták, úgy döntöttek, hogy utat törnek maguknak a tömegben.
Az általuk alkalmazott erő kiváltotta egy, a felvonuláson részt vevő férfi haragját, aki mindent összetört, ami az útjába került. Többek között egy zöldségekkel teli állványt is. Ezt követően paradicsomokat kezdtek dobálni egymásra az emberek, olyannyira, hogy a rendőrségnek kellett feloszlatnia ezt a bizonyos csatározást.
A következő évben a lakosság önkéntes alapon úgy döntött, hogy megismétli az eseményt. Az 1950-es években a "Tomatinát" be is tiltották, és minden alkalommal, amikor megrendezték, a rendfenntartó erők feloszlatták a rendezvényt. Ez azonban nem akadályozta meg a résztvevőket, akiket egyes esetekben letartóztattak.
1957-ben ezt az ünnepséget törölték, és ez adta az úgynevezett "paradicsomtemetés" kezdetét. Ez egy olyan menetből állt, amelynek során a helyiek egy koporsót vittek, benne egy paradicsommal. A helyzet és a lakosság nyomására a tilalmat feloldották, és a "Tomatinát" ismét gond nélkül megünnepelhették.
“La Fiesta de Santa Marta”. Első olvasásra, hallásra nincs benne semmi extra vagy különös. Magyarul Szent Márta ünnepe.
Szent Márta csodatévő hagyománya szorosan kapcsolódik Jézus Krisztushoz. Szent Márta Lázár nővére volt, és Krisztus halála után kénytelen volt elhagyni Palesztinát. Csodatettei Marseille városában kezdődtek, amikor újraélesztett egy fuldokló férfit, aki el szeretett volna jutni hozzá. Szent Márta a halálos veszélyben lévők védője.
Ez a népszerű zarándoklat a világ második legritkább fesztiválja és az egyik legkülönlegesebb esemény, amely világszerte több száz ember érdeklődését kelti fel, és a halálközeli élmények fesztiváljaként vagy „Romería de los Ataúdes” (Koporsók zarándoklata) néven ismert.
Na, ebből az elnevezésből már gyanítható, hogy nem csak egy egyszerű ünnep ez! Mernél-e felvonulni egy koporsóban abban a ruhában, amit a temetésed napján viselnél? Itt ugyanis a főszereplők koporsók... Bennük élő emberekkel!
A zarándoklat eredete 1700-ra nyúlik vissza, de egyesek szerint már a középkorban is létezett. A hívek, a felajánlottak megköszönik a szentnek, hogy nem halt meg, hogy közbenjárása után még él, amikor láthatták a két világot elválasztó vékony vonalat, és ezért egy napra koporsóba fekszenek, amelyből kiszabadulnak, vagy tüll lepellel és gyertyákkal körmenetben vonulnak velük.
A koporsókban fekvő élő-halottak néha nem tudják visszatartani érzelmeiket, és sírnak vagy imádkoznak, míg a többiek a palenque (tüzijáték rakéták) hangjával keveredő harangok hangja közepette ismétlik a „responso”-kat (A gregorián ének egyik műfaja, amelyet az elhunytért mondanak az imától elkülönítve.): (A"Virgen de Santa Marta, reina de la gloria, todo el que se te ofrece sale con victoria" és "Virgen de Santa Marta, estrella del norte, te traemos a los que vieron la muerte" („Szent Márta Szűzanya, a dicsőség királynője, mindenki, aki felajánlja magát neked, győztesen kerül ki.” és „Szent Márta Szűzanya, észak csillaga, elhozzuk neked azokat, akik látták a halált.”
Végül egy szintén elég furcsa ünnepet mutatok. Ez az „El "Salto del Colacho". A Colacho a Nicolacho-ból származik, és a szeretetet fejezik ki vele. Latin-Amerikában a Mikulást így (is) nevezik. Ennek az ünnepnek mégsincs semmi köze hozzá, ráadásul júniusban tartják, Castrillo de Murcia, Burgos tartomány egy kis falujában. Az 1621 óta tartó fesztiválon keresztény és pogány elemek keverednek, és a jónak a gonosz felett aratott győzelmét ünneplik. 
Az esemény középpontjában egy különös látványosság áll, amely valószínűleg nem való a finnyás szülők számára. Egy körmenettel kezdődik, amely után egy pásztor megáldja az előző évben született gyermekeket. A gyermekeket párnákon, matracokon helyezik el a virágokkal díszített kis oltárok előtt.
Ekkor kerül a középpontba a „colacho”: egy vörös és sárga ruhába öltözött férfi, aki az ördögöt jelképezi, aki végigfut a falu utcáin Jézus elől menkülve, ostorral ütlegelve az embereket, miközben a közönség gúnyolódva és szidalmazva támad rá.
Amint eléri azt a területet, ahol a párnákat és a gyermekeket elhelyezték, a colacho átugrik a csecsemők felett. Az ugrás arra szolgál, hogy megszabadítsa a csecsemőket a gonosz szellemektől, olyan gonoszságoktól, amelyeket a colacho az ugrással vesz magához, és védelmet és egészséget hozzon nekik. Az ugrás után egy pap jön és megáldja a matracokon fekvő csecsemőket, és az abban az évben áldozó lányok virágszirmokat szórnak a csecsemőkre. Ezt követően tánccal és borral kezdődik a lakoma. Nem, nem történt még eddig egyszer sem (!) semmilyen baleset, ellentétben a világhírű pamplonai bikafuttatással, ahol minden évben többen is megsérülnek.
